Új Remény Fogadó

- Nem akartam, hogy a belei miatt büdös legyen a helységben.* fejeztem ki magamat elég nyugodtan.
- Azt mondtad... nem könnyű bekerülni ugye? Ez mit foglal magába?* érdeklődtem, majd próbáltam kiélvezni a fogadó csendjét. A sötét, gonsoz csendet, amit csak a hulla fölött repkedő legyek szárnyainak hangja tört meg.*
~ Bele lehet únni? Hát szerintem egy ideig még nem fogok... Hiszen annyi emberen kell még igazságot szolgáltatni. Legalábbis a saját eljárásom szerint.* gondoltam magamban, majd kikértem egy pohár vizet.
- Az öléstől mindig megszomjazom.* jelentettem ki. A csapos remegő kézzel nyújtotta át a poharat, majd nekikezdett a halott eltakarításának. Megittam a frissítőmet, s így szóltam:*
- Akkor elvezetsz arra a helyre?

- Megértettem.* mondtam ugyanolyan érzelemmentesen.*
- Ha szólsz az érdekemben pár szót... akkor azt megköszönöm. Azzal, hogy nem akarsz meghalni, viszont egyedül vagy. Legalábbis, ha kettőnket nézzük.* szólaltam meg, aztán pedig a poharat figyeltem, amely a kezemben volt. Gondolkodni kezdtem.*
~ Szóval az egész várost a bérgyilkosok irányítják mi? Akkor lehet, tudnakmár rólla, hogy itt megöltem ezt az embert. Talán már úton is vannak ide, és amikor elkapnak kérdezősködni kezdenek, majd megölnek. Ha így is lenne, félnem kellene? Nem hinném. Én már úgyis tudom, hova fogok kerülni, mikor elhagyom ezt a nyomorult, szennyel teli világot.* gondoltam magamban.
- Lehet, nem is te döntöd el mennyi éved van még... A magam részéről, én mármegúntam ezt a helyet. Azt mondják a pokol még ennél is rosszabb. Hát én ebben erősen kételkedem...* mondtam egy sóhajtással, rebbenés nélküli tekintettel.*

- Úgy vélem... a pokol valahol máshol lehet. A menyország pedig úgyis mindegy, mert oda mi nem jutunk el. Köszönöm, hogy szólsz majd az érdekemben.* mondtam, aztán belemerültem az olvasásba, s egy ideig ismét nem szólaltam meg. Az irományt érdekesnek találtam, ám eléggé furcsa dolgok voltak benne.*
- A sors... egy furcsa dolog. Ami vagy létezik... vagy nem létezik. Talán te alakítod, de talán már előre meg van írva.* szóltam halkan, tagolva. *
- Látod Santicor ezért lenne jó a másvilág. A megannyi kérdésre válaszokat kapni. Ez az oka annak, hogy nem látom értelmét az életnek. Minden a halál körül forog. Az élet nem sokat ér. Az élet olyan, mintha kapnál egy azonosítót a másvilágra, s asszerint létezhetsz majd ott. Ez pedig az én véleményem. Téged mi tart még itt ezen a világon?* kérdeztem, miközben a könyvet bámultam.*

- A pokol kapuja? Az meglehet...* mondtam halkan, aztán kicsit meglepődtem Santicor válaszán, majd a két szememet odakaptam, de lehet, hogy ő ezt nem látta. Lassan visszafordítottam tekintetem, s mintha nem lpődtem volna meg megszólaltam:*
- Egy nő? Értem... Azt mondják a nők a férfiak gyengéi. Én ezt még nem tapasztaltam. Talán a szerelemről beszélsz. Egyszer én is szerettem egy nőt... az anyámat, ám ő meghalt. Az addig is elég keserves életem, ott vált igazán pokollá. Az apám részeges lett, a testvéreim démonnak tartottak. Megakartak ölni, viszont valami csoda folytán megmenekültem, és eljutottam New Freyyaba. Itt utcagyerek lettem, de nem mondhatnám, hogy sokon múlott az életem. Befogadott egy öreg, aki megtanított kardozni, majd elindultunk egy üzleti útra. Az erdőben 6 banditával találkoztunk, kik megölték az öreget. Mint kiderült a fivéreim voltak. Eztán megöltem őket... mindet. Tudod mennyire élveztem? Nagyon is. Csak azt sajnáltam... hogy nem kínoztam őket meg.* szóltam, és egy gonodsz félmosollyal ránéztem Santicorra. Ezt követően tovább néztem magam elé, rideg tekintettel.*
- Mesélj te is valamit! Ha már így összeismerkedtünk...

*Miután végighallgattam Santicort, azt gondoltam neki is elég nehéz élete volt, ám lehet, nem kapott annyi szenvedést, mint én.*
- A társad... és egyben a szerelmed. Nem lehet könnyű mindig őérte aggódni a küldetéseid során. Ha egyáltalán aggódsz miatta. Látod nekem nem, hogy szerelmem, ám még társam sem akadt. De nem is vágyom egyikre sem. Hiszen azt a sok szenvedést, mit az élettől kaptam, már nem akarom sokáig fokozni, vagy húzni. Ezen a világon egyszer leszek még boldog. Az pedig a halálom napja lesz...* mondtam ismét semmi hangsúlyt nem fekteve a beszédemben.*
- Én nem félek semmitől. Amikor majd mindenre választ kapok... eldöntöm hogyan tovább. Ha egyáltalán lesz még onnan tovább. Szóval ez a Céh, ennyire kötődik az életedhez. Érdekes. Egy ember, kinek jövője már születése napján elrendeltetett. Gondolom apád is a Céhben dolgozott, s minden áron azt akarta volna, hogy te is tovább vidd, amit ő elkezdett. Kegyetlen a világ. Ezért én is kegyetlen vagyok vele szemben.* jegyeztem meg magamnak, és vártam Santicor mit mond.*

*Ekkor én is elmosolyodtam egy kicsit, majd a békés vigyoból, kicsit őrültebb lesz.*
- Tudod, én igazából nem csak a halálra vágyom. Az emberi test gyenge, és semmi különleges nincs benne. Nyilván tudod, miért olvasom az ilyen könyveket. Azt hallottam, sokan haláluk után más formában élednek újá. Erősebbek, hatékonyabbak lesznek. Úgy gondolom nevezhetem őket démonoknak is. E könyvben olvastam, hogy ezek a lények vissza tudnak térni az élők világába, ahol képesek külömböző cselekedetekre. Ez az én célom is. Erőssé válok, s visszajövök ide, erre a szánalmas, szennyezett helyre. Talán elpusztítom az emberiséget, vagy lehet, örökre meghalok.* mondtam elég idegbeteg tekintettel, aztán újra visszaválzozott a hidegségem.*
- Esküszöm, ha lehetőségem nyílik erre, akkor megkereslek, és beszámolok neked arról, mi zajlik ott az életen túl.* szólaltam meg, mközben ránéztem Santicorra.*
~ Azt, amit későb veled tervezek egyenlőre még hülyeségnek tartanám elmondani. Viszont, ha minden úgy megy, ahogy tervezem, akkor te sem maradsz szerep nélkül... Santicor.* gondoltam magamban.*

- Természetesen rád bízom, hogy mit gondolsz. Én ebben hiszek, de az is lehetséges, amit te mondasz. Ki tudja?* kérdeztem, aztán észrevettem, hogy már mennyire késő van. Talán már lehetett hajnali 2 óra is. Lehet a fogadó ilyenkor már rég zárva szokott lenni, ám a fogadós nem igazán merte hazaküldeni a két titokzatos, és fölöttébb gyanús alakot, akik mi voltunk. Valószínűleg jobban is tette, hiszen nem hiszem, hogy jót álltam volna magamért. Az ilyen jelentéktelen emberekkel szemben még jobban kegyetlen vagyok, mint azokkal, kik érnek is valamit.
~ Nem tart már sokáig a hitetlenséged Santicor. Mert, ha egyszer eljön a pillanat, mit már oly rég óta várok, akkor majd meglátod...* gondoltam, miközben fél szemmel őt néztem.
- Már nem vagy... szomjas?* tettem fel a kérdést, kicsit terelve a témát.*
- Örülnék neki, ha ért volna valamit a szónoklatom. Gondolkoztam, s rájöttem, neked még nem szabad meghalnod. Sok mindent kell még tenned ebben az életben. Még ha azok nem is a leghasznosabb cselekedetek lesznek...* szólaltam fel.*