Új Remény Fogadó

*Cask bólint majd elmsolyodik ezen a mosolyon látszik mintha megszabadult volna minden tehertől ami ezen a földön tartotta*-Biztosan találkozunk egyszer várni foglak*mosolyodik el majd végig nézi ahogy Eric kivágtat*-Sok sikert*suttogja bele az éjszakába majd lassan lehunyja a szemeit és össze esik szíve egyre lassabban ver míg végül megáll. Boldogan halt meg harc közbe ahogy templomoshoz illik*

\\Clavier D. Forelann földi kalandjait befejezte. Testét örökké megőrzi Radth heaven ősi földje\\

*A fogadóba most különösen nagy a csend csak néhányan vannak s ők is csak nyugodtan iszogatnak vagy hallkan susmorognak a padok között. A zene most nem szól mintha minden lélek kiveszett volna a fogadóbol tudják hogy mi volt itt. A robbantás és a férfi halála, másrol nem arrol hogy a templomosoknál mi történt még nem, a fogadós egy komor biccentéssel köszön a férfinek majd kezeit a pultra támasztja ő sincs jó bőrbe*-Persze fiam mondja csak mibe tudok segíteni*mondja hallk szavakkal szinte érezhető a feszültség a helyen*

*A férfi kicsit megrezdül a név hallatán majd közelebb hajol Erichez hogy más ne hallja*-Miért éppen egy ex templomost akar felkeresni? Mivan a többiekkel? Tudja eggyáltalán ki intézte el Claviert vagy miért kell ....? inkább folytatja elvégre ha ezt kérik akkor megmondja*-Osvald harcot tanít innen lent messze dél nyugati irányba ha halad elér egy kikötőig minden nap megy egy két transzport át egy szigetre. A Grincore sziget. Ott van akit keres...*mondja hallkan*

*Csilingelés hallatszik s a kocsmáros fapofával fordul az érkező felé. Lerí az arcáról a gondolat, hogy már most utálja az egészet. Minek kell ide jönnie? Miért nem megy máshova? Bár erre egyszerű a válasz, hiszen ez az egyetlen fogad a városban. De a kocsmáros hangulatát ez nem dobja felé. Az integető felé lépked egy furcsa elutasító grimasszal.*-Hello! Hubert vagyok.*Válaszol vissza komolyan.*-Segíthetek valamiben?*Kérdezi lassan miközben egy poharat törölget.Aztán meg is kapja a választ a kérdésre.*-jah...*Megfordul s elvonul egy kis helyiségbe majd egy olyan kulccsal tér vissza amelyen zöldellő biléta lóg. Na nem azért zöldell mert ilyen a színe. Hanem mert penészedik.*-23-as szoba... A pénzt most kérném.*Rámutat az egyik táblára amin a megfelelő össze van és tovább törölget.*-Az a patkány ne szabaduljon el...*Teszi még hozzá.*-Talán ideges?*Kérdez vissza , úgy látszik elkezdett érdeklődni a hapsi iránt.*[b]

//Fagy és holnap befejezzük //

*A kinti idő, zord és esős. Este 9- 10 óra lehetett. Az égből villámok csapnak le, s az utcán nem nagyon járkál egy ember sem. Egyszer csak becsapódik a fogadó ajtaja, majd egy sötét alak bontakozik ki. A férfiből semmi nem látszik ki, de amint benyit, egy villám csap le a háttérben a sötét felhőkből. Ez a titokzatos alak én vagyok. Ázottan lépek be az épületbe, majd lassan, megfontolt mozdulatokkal leveszem a csuklyát. A fogadóban ülő emberek meredten tekintenek rám, ám én kifejezéstelen arccal megszólalok:*
- Jó estét!
*Ezt követően a pult felé sétálok, s leülök egy székre.*
~ A fogadós biztosan megkérdi majd, hogy mit iszok.~ gondoltam, de én nem szólítottam meg, csak néztem magam elé, elmerültem gondolataimban, és soha nem apadó dühömben.*

*Nem nézek rá a mellettem lévő emberre, de csöndes, nyugodt hangon megkérdem:*
- Mit akarsz?
*Ezt köetően előveszek a zsebemből egy kisebb könyvet, melyben a másvilágnak a nem éppen jobbik részéről volt szó. Magyarán a pokolról. Lapozgatni kezdem, s ismét odakérdezek:*
- Talán nem hallottad? Mit akarsz tőlem? Miért szólítottál meg?
*A fejemet lassan az idegen felé fordítom, majd öszeráncolt homlokkal a szemébe nézek. Látom rajta ugyan azt a hidegséget, ami bennem is terjeng, ám arcomon még mindig semmi érzelem nem tükröződik. Nem mutatok örömöt, vagy érdeklődést. Ismét a könyvemre szegezem a tekintetemet, aztán olvasgatni kezdek. Nem vagyok udvarias a mellettem lévő férfivel, hiszen utálom az embereket.*
~ Talán tud nekem munkát ajánlani... most jót tenne egy kis gyilkolászás.~ gondoltam magamban, aztán a csapos érkezik meg, de nem éppen a legszebb módon elzavarom. Várom az idegen válaszát, a nem rég feltett kérdésemre.*

*Ismét feljeb hajtom a fejemet, majd megszólalok:*
- Nem tudsz megsérteni engem a gúnyolódásaiddal... sokkal keményebb szavakat is kaptam már. Hogy szent és sérthetetlen? Nem... szent az biztosan nem.
*Egy időre elcsendesedek, s tovább olvasgatom a könyvemet. Szemeim oly ridegek, akár a kopár jégmezők, vagy mint a jégcsapok, melyek a házak tetejéről lógnak le.*
- Sérthetetlen? Ez még nem bizonyosodott be.- mondtam, ezt követően egy időre ismét befogtam a számat.*
- Viszont te úgy beszélsz... mintha akarnál tőlem valamit. Gondolom, amint beléptem rögtön észrevetted, hogy nem igazán passzolok ebbe a környezetbe. Hát mondjuk úgy... nagyon is eltaláltad. De én sem vagyok hülye. Egy magadfajta ember nem igazán szólít meg valakit olyan ürüggyel, ami az időjárással kapcsolatos.- szóltam még mindig halkan. Igazából az sem érdekelt volna, ha meghallják mit mondok, viszont nem akartam az egész helységel közölni a dolgaimat. Felfigyeltem arra, hogy a férfi jókedvűen iszogat.*
- Az ital... nem éppen egy egészséges dolog.- mondtam, aztán vártam a válaszok érkezését.*

*Hallgatok egy ideig, s lapozgatom az előttem álló irományt. Közben erősen gondolkodok, miért is jöttem ide. Aztán a munka szóra eszembe jut. Pont az miatt.*
- Kinek, hogy tetszik. Én már úgy tekintek a halálra, mint valami pozitív dologra. Nem vagyok idevalósi, de az emberek mindenütt ugyanolyanok. Semmirekellők, gyengék, képmutatóak... gyűlölöm őket. Mindet. Az összeset a világon. Legszívesebben kiírtanám őket, s annyit mondanák: íme így bukott el az ember, ki sosem a helyes utat járta.- mondtam, miközben hangom lassan elkezd fölemelkedni. Az arcom már nem kifejezéstelen. A jég megtört szemeimben, de a düh, és a pusztítás vágya átvette a helyét. Öklömet ökölbe szorítom, vicsorítani kezdek magam elé, s a könyv borítóját erősen az asztalra csapom. Morogni kezdek, viszont ekkor visszatér az úgymond józan eszem. Mintha egy égő erdő, egyszer csak jéggé fagyna egy másodpercen belül.*
- Elnézést... kicsit elvesztettem az önkontrollt. De ez nem miattad van.- szóltam, s ismét csöndben maradva kesztyűmet kezdtem igazgatni a kezemen.*

- Igen. Egyszer mindenkinél elszakad a cérna, de ha olyan gyermekkorod lett volna, mint amilyenben én részesültem... nem csodálkoznál ezen. Álltalában nem vesztem el a fejemet, és rá sem hederítek arra, aki hozzám szól. De majd, ha egy nap a pokolba kerülünk... jó lesz, ha lesz ott valaki, kit ismersz.- mondtam halkan, majd néztem, ahogy a mellettem lévő ember lehúzza a következő adag italt.*
~ Ha tudnád ezzel mit teszel.~ gondoltam magamban, s ismét kinyitottam a könyvet, amit az előbb oly idegesen a pultra csaptam.*
- A világ még megváltozhat. Ha nekem alkalmam lesz rá, hogy változtassak rajta... akkor az emberi faj uralkodásának idelye lejárt ezen a világon.- szólaltam meg, és olvasásba kezdtem. Szemügyre vettem a fogadóban lévő embereket, akik boldogan, részegen táncoltak, mulatoztak. Azt hiszik a világ körülöttük forog, s semmi baj nem történhet velük.*
- Látod? Erről a szánalomról beszéltem.- jelentettem ki.*
- Jut eszembe... Mi a neved? Tudnál valami alkalmi munkát javasolni?- kérdeztem, miközben a könyvem lapjaival szórakoztattam volna magam. Sajnos ilyen apró dolgok már nem tudtak lefoglalni, annyira elfogott a gyűlölet. Sokszor én magam sem tudom, hogyan jutottam idáig. De soha nem akartam megváltozni. Ez az én utam, amely így alakult.*

Kezemet összekulcsolom, majd a szám elé rakom, s úgy támaszkodok a pultra.
- Adam vagyok... Camuel Adam.* jlentettem ki, ezt követően tovább bámultam magam elé. A fogadóban egyre nagyobb lett a zaj, mivel a részegek folyamatosan ordibáltak. Lassan felkeltem az asztaltól, s így szóltam:
- Bocsáss meg... Santicor. Most el kell intéznem valamit.
* A részegek bandája felé indultam, aztán a legjobban üvöltő férfi elé álltam. Előrántottam a kardomat, és egy alulról érkező vágással felvágtam a mellkasát. Ezt követően egy másik vágást kapott a felső lendületből. Az illető ordított egyet, majd az x- el a mellkasában holtan esett össze. Ám előtte még kispriccelt a vörös vére, amely az arcomra is ráment.*
- Pusztulj... Ti meg takarodjatok innen, ha nem akarjátok így végezni!* szólítottam fel halk, határozott hangon a többi társát. Letéptem a hulláról egy ruhadarabot, majd azzal kezdtem törölgetni a kardomat. Miután végeztem visszaültem a pulthoz, mintha semmi sem történt volna. Ránéztem a pultosra, ki engem figyelt.*
- Talán... valami baj van?* kérdeztem tőle, mélyen a szemébe nézve. Válasz nem érkezett.*
- Szóval bérgyilkosok mi?* érdeklődtem ridegen.
- Azt hiszem egy próbát megér.*mondtam. A vért az arcomról, s a ruhámról nem töröltem le, majd az eső lemossa, ha kimegyek.